1 - A csend hangja: Hallgatás

Hallod a csendet?
Látod a sötétet?
Helyre tudod hozni a töröttet?
Érzed.. Érzed a szívem?*

Park Chanyeol szeretett focizni. Milyen egyszerű mozdulat a futásból, ami mögött egy bőrből varrott kerek tárgy van, és azt lábával megrúgva tudna adni neki egy különleges érzést a szabadságból… Ő egyszerűen nem tudta ezt. Amikor pontot szerzett, ő érezte azt az elégedettséget, amit egy zenekar karmestere érez, mikor vége van a zenei bemutatónak. A lábai voltak a kezek, a lábfeje volt a pálca, és feltételezem, hogy a labdának volt a legtöbb szerepe a bőséges bandában. Amely teremt magának egy harmonikus, fokozódó erősödést, egyre nagyobb a mélység, ahogyan a labda falja a talajt és a levegőt. Törekvés arra, hogy a tetőponton elérjük a hálót, hogy aztán gyengéden el legyünk kapva a pulóverek által.

                                       

Park Chanyeol szeretett gondolkodni ezen, ő egy eléggé alternatív személy volt. És ő eléggé jó csatárként. Bár ő koreai volt, de kiállt a kedvességével, erőteljes alkatával és a lenyűgöző magasságával. Ennek ellenére megkapta az összes hülye közhelyt, hogy az ázsiaiak alacsonyak és vékonyak. Park Chanyeolnak két nagy sötét szeme van, gyakran nyitotta nagyra őket, hogy szemlélje a világot vagy gyengéden összeszűkíti őket, hogy megmutassa ragyogó mosolyát. Amikor ajkai kinyílnak, felfedi két fogsorát, melyen egyenes fehér fogak vannak, arca félhold formájú lesz, amitől még helyesebbnek tűnik. Majdnem olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Neki vannak szép, arányos tulajdonságai és hamvas bőre, csakúgy mintha egy festő formálta volna az ecseteivel; színek és a szerelem érzése. Nem olyan rég a haja hosszú és szőke volt, alkalmilag göndör is volt. De most a haja rövid és sötét volt, akár az ébenfekete. Néha szerette váltogatni a hajkoronáját.

Az összes nyári délutánon Park Chanyeol a barátaival ment focizni a parkba. Ez a szokás utoljára még Szeptember egyik napján meg volt tartva, a Nap vöröses-arany árnyalatban pompázott, hogy az őszt bevezesse.

Ő ásított a bejárati kapuban, mely hatalmas része volt a természetnek, szagolta a fű foszlányát és mélyen belélegezte, ahogyan szokta. A kikövezett járdán sétált, amely egyben kerékpárút is. A gyerekek nevettek a bajvíváson, a kicsik a nagyokról beszéltek és a felnőttek a padon tompán figyelték őt. Mint egy édes háttérzene, mikor valaki fest. Szóval Parck Chanyeol fociruhában van és egy nagy hátizsák lóg a vállán, közeledik a barátaihoz, akik a nyitott területen vannak, amit futball táborhelynek használnak.

- Yeollie! - kiáltja a kedves barátja húsos ajkaival és nagy csokoládé szemeivel. Ő alacsonyabb a többieknél és alkata is soványabb, és udvariasabb mozdulatai vannak. Chanyeol rá mosolygott és integetni kezdett neki.

- Szia, Kyungsoo -  mondta és odaért a csapathoz. Ledobta a hátizsákját a fa gyökeréhez, ami puffant egyet. Ernyedten beállt és hallgatta a barátai beszélgetését.

- Srácok, hol van Minseok?

- Uhm.. ő… elfoglalt volt.

- Mi?! Ezt nem tudom elhinni!

Chanyeol meresztette a szemeit. Lehetséges az, hogy a barátja jobban szeret más valamit, mint a focit? Ennek sokkal fontosabbnak kéne lennie. Chanyeol keresztbe tett lábbal leült a földre, az állát a kezébe fektette és a könyökét a térdére rakta. Szemeit tágra nyitotta megint, melyek az érdeklődés egyértelmű jelei voltak.

- Puah - kommentálta az egyik barátja, aki vizet ivott egy műanyag üvegből. Ő rendkívülien sármos és helyes könnyed szőke hajjal és jól kidolgozott testtel. Kissé eltakarta szerény tekintetét, egy kis megélénkült mosoly volt modell kinézetű ajkain.

- Te tényleg hiszel abban, hogy jobban kedvel minket a barátjánál? - tette hozzá, felcsavarta a kupakot, majd és közel dobta a táskájához.

- Jongin, szólnia kellett volna - válaszolt Kyungsoo, aki gyorsan megváltoztatta a kinyilvánulását, amit nem rég a barátjának mondott. Furcsa lila árnyék foltozta be orcáit, amik egyébként fehérek és opálok lennének.

- Szólt is. Yixing tudta.

- Ez rendben van, fiúk. Köszi a pletykát. Kezdhetnénk a játékot vagy invitáljalak el titeket egy ott alvós partiba? - kérdezte Chanyeol, majd felállt és leporolta magát pár kézcsapással. Mindenki felnevetett és barátságosan elhúzták. Elhelyezkedtek, hogy elkezdhessék a hosszan a várt meccset.

Mikor a hangulat nyomasztóbb lett, Chanyeol mondott pár viccet, hogy feloldja a levegőben lévő feszültséget. Természetes tehetsége van ehhez is. Kezdett ellazulni és kezdte azt érezni, hogy él, mikor a játék üteme fokozódott. Csakúgy, mint egy zenekar dallama.

- Chanyeol, itt vagyok! - kiáltott fel Joonmyun, felhívva magára a figyelmet. Ő egy kivételes partner volt; jó gyorsaság, nagy dinamikai játékos. Egyben ő volt a legidősebb közülük Yifannal és Luhannal együtt, akik a másik csapatban voltak. Abban a pillanatban Kyungsoo próbálta eltakarni őt, de Chanyeol valahogyan eldobta. Szomorú, hogy egy kicsit elszúrta a röppályát, érintette Joonmyun lábát és kiment a pályáról a labda. Jongin vágott neki egy hatalmas facepalmot** és lassan rázta a fejét.

- Közel volt - kiáltott, sajnálta a közelgő gólt, ami majdnem sikerült. Yifan megveregette a vállát, miközben próbált nem felröhögni. Ő még mindig ellenfél volt.

- Ne aggódj. Megyek én - mondta Chanyeol és elindult a kerek tárgyért a Szeptember délutáni napsütésben. Megtalálta a pad lábánál. Közelebb ment volna, hogy fogja a kezével, ha nem ült volna ott senki. Megállt ott, pár méterrel távolabb.

Csöndesen, keresztbe tett lábbakkal ült a fából készült hajlított tengelyeken egy fiú. Lehajtott fejjel olvasott egy könyvet a narancs színű alkonyatban. Egy egyszerű, nagy pamut pólót és nagyon testhez simuló farmert viselt. Semmi érdekesség, őszintén. A haja édes barack árnyalattal nyelte el a napsugarait, növelve a rézvörös hatást.

Az a fiú minden nap eljött a parkba. Leült és csak olvasott, míg a meccsnek vége nem lett. Azután behajtott a lap sarkát, amit éppen olvasott, majd becsukta a könyvet, felállt és elment. Chanyeol végtelenül kíváncsi volt rá. Néha szeretett volna beszélni vele. Megköszörülte a torkát, hogy kapjon egy kis figyelmet. De a fiú nem kapta fel a fejét. Körmét kezdte rágni, mivel kényelmetlenül érezte magát. Tenyerét a homlokára tette, hogy letörölje az izzadtságot, ami a meccs alatt ráragadt.

- Uhm, elnézést - artikulált egy kis lélegzettel együtt az előző futás miatt. Csak ezután emelte fel a fiú a fejét.

Chanyeol nem mondaná rá, hogy helyes-e vagy nem. Világos haja keretbe fogta ovális alakú arcát, sima bőrét és márványos sápadtságát. Vékony és rózsaszínes ajka egy semmitmondó vonalban volt. A szemei tökéletes mandula formájúak voltak, amelyek fekete szemceruzával ki voltak húzva, talán azért, hogy még jobban kiemelje őket. Nem nyitotta ki a száját, csak Chanyeolra nézett a padról könyvvel az ölében, lábai még mindig keresztbe voltak rakva.

- Vissza tudnád… vissza tudnád adni a labdát? - kérdezte, aki a fiú előtt volt és a gömbölyű dologra mutatott, ami közel volt a fából készült tengelyekhez. A fiú bólintott és felemelte a kezét. Kicsi kéz vékony, elegáns ujjakkal és szép körmökkel. Chanyeol elképzelte azt a tenyeret ellene. Valószínűleg az ujjai legyőznék az övéit néhány centin belül. A srác a padon felemelte a labdát és Chanyeol dobta, aki azonnal elkapta. Semmi mosoly, semmi szó. Ő titokzatosan felpillantott még egyszer, majd bólintott és visszatért szeretett könyvéhez.

- Kö… köszönöm? - suttogta Chanyeol, majd összezavarva elfordult. Vajon ez a fiú mindig ilyen durva szándékú vagy ő csak ilyen bátortalan az idegenekkel? A focista visszament a barátaihoz kissé elgondolkodva. A meccs folytatódott. Nehéz eset, volt valami rossz a mozdulataiban. Lassú és szórakozott volt. Még azt sem tudta, hogy hova passzolta le a labdát. Törött hangszer volt egy szimfóniában. A vonóhúzás megtört, a hegedű húrjai egyenetlenek voltak, egyesével rázta őket.

A játék végén Chanyeol megitta vize felét. A többit a fejére öntötte, mely csuromvíz és izzadt volt.

- Yeoll - hallotta, hogy valaki szólítja. Amikor megfordult, Yifan odaadta neki a hátizsákját kérdő tekintettel az arcán. Megköszönte neki, majd felrakta a vállára a zsákot.

- Ma együtt megyünk haza vagy nem? - javasolta a szőke kezét a barátja vállára téve. Chanyeol biccentett, beletúrt nedves hajába, majd hátratűrte. Elköszöntek a barátaiktól és elindultak a kijárat felé. Ők az olvasó fiú előtt is elmentek, aki nem emelte fel a fejét. Hacsak találkozott volna a tekintetük.

- Elmondanád, hogy mi van? - kérdezte Yifan, mikor kiértek a parkból. Barátja vállat vont és bizonytalanul megrázta a fejét.

- Semmi.

- Rendben. Akkor én nem tudok rajzolni.

- Yifan, ez igaz. A rajzolás nem neked való - válaszolta Chanyeol egy fullasztó nevetés közben. Barátja oldalba lökte, majd a fiú elpirult és érezte, hogy megsértették a büszkeségét, nem is foglalkozott, hogy a társa hisztizik a fájdalma miatt.

- Ne merészeld! Az te vagy, egy köteg mugli, aki nem érti meg a művészetemet! - védte meg önmagát, kezeit zsebre dugta.

Yifan is az erős kinézetű, magas ázsiaiakhoz tartozott. Hihetetlen szép tulajdonságai is voltak. Erősek voltak, de egyben finomak is. Tökéletesen zselézett szőke haja segítette ki a menő csávó imidzsét. És az úriember modora tökélyesítette őt. Ő volt Chanyeol legjobb barátja. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, mióta a szőke Kínából Koreába költözött.

Először angolul beszéltek, mivel Yifan félig kanadai is. Az első lépés az volt, hogy megtanulja a helyi beszédet. Későbbiekben tapasztalatokat is megosztottak egymással, majd egyre jobban egymás életébe olvadtak. Szóval ő megmutatta a barátjának a különös empátiáját. Észrevette, ha nincs vele minden rendben, csak rá kellett néznie. Mint ezen a délutánon.

- Komolyan mondom, Yeol. Valami nem okés - magyarázta és belenézett a szemeibe. A fiú a járdát kezdte bámulni, majd feladta.

- Az… az a fiú - mondta ki. Yifan felhúzta a szemöldökét.

- Az, aki a padon ült, akinek odadobtad a labdát?

Chanyeol bólintott.

- Én… megbántva érzem magam. Úgy értem, hogy néztem egész nyáron ahogyan ült és olvasott. Majdnem ismerem őt. Szerettem volna beszélgetni vele. Talán megkérni, hogy játsszon velünk is - köpte ki hirtelen. Yifan csendesen hallgatta.

- De amikor odamentem ő csak nézett rám. Igen, ő csak bámult. Mint egy ijedt kiscica, ahogy nézi az idegen ujját, mikor meg akarja simogatni. Nem mondott semmit, egy szót sem. Semmi „köszi”, „bocsi” vagy „itt a labda”. Semmi, csak csend - lehelte Chanyeol, miközben egy kavicsot rugdosott.

- Csaknem figyelmen kívül hagyott. Úgy nézek ki, mint akit lehetne ignorálni? Ha? - kérdezte, megragadta a barátja kezét és saját magára mutatott. Yifan a kezét a hajába dugta, kényelmetlenül érezte magát. Eltakarta a száját a kezeivel, hogy időt tudjon nyerni.

- Chanyeol, hallgass rám… - kezdett bele, próbálta megállítani a kiakadt barátja szóáradatát.

- Oh, igen, gyerünk! Mondd el a belátásodat a sztoriról, amiben minket nem fogad el mindenki és bla bla bla..

- Ez egy indoklás, mivel az a fiú soha nem beszélt hozzád.

- Persze, hogy nem. Utál engem.

- Nem.

- Akkor azt gondolja, hogy ronda vagyok.

- Nem.

- Túl magas…

- Chanyeol, engedj beszélni! - ordította Yifan, majd megrázta a fejét csukott szemekkel.

- Ő… néma.

Megjegyzés:

*Dalrészlet ebből a számból származik; katt. Saját fordítás!

**Facepalm: egy kifejezés, nincs rendes fordítása. Akkor mondják ezt, mikor például valaki elszúr valamit és ilyenkor az ember az arcát a tenyerébe temeti.