2 - A csend hangja: Harsogás [Final]

Rendben..
Talán tettetni fogom mostantól,
De esküszöm Istennek…
Meg fogom változtatni a világot
És ígérem neked:
Egy napon el fogjuk mondani magunknak
„Istenem, ez a paradicsom.”*

- Mi, néma?

- Igen, Yeol, nem tud kiejteni szavakat, csak a kezével tud mutogatni.>>

Yifan lenézett, majd újra sétálni kezdett. A barátja csendbe burkolózott. Csak az elő esti forgalom hangja hallatszott Szöulban, és csak az ő tornacipőjük van a járdán, mely megtelt a távolság hangjaival kettejük között. Ő nem az a fiú volt, aki nem akart beszélni. Ő nem tudott.

- Honnan tudod? - kérdezte Chanyeol, miközben kényelmetlenül fejét karcolta. A szőke sóhajtott.

- A szabadidőmben segítek egy speciális központban. Jelbeszéddel sok emberrel tudok beszélni. Ők odajárnak szocializálódni, csinálni sok dolgot. Ő… Tanulni jár oda. A neve Byun Baekhyun és egy évvel fiatalabb nálad - magyarázta Yifan.

Chanyeol tudta, hogy szokott önkéntes munkát végezni, de sosem kérdezett rá igazán. Elég volt az, hogy mondhassa az embereknek, hogy a barátja „jó dolgokat” tesz. Nem tudta elképzelni, hogy azok közül… „kezdeményezettek” eltudtak tölteni vele pár órát, és tudták bámulni ilyen furcsa módon. Kíváncsi lett a szőke hajú srácra, akinek szemei ki vannak húzva szemceruzával, amik érthetetlen módon csábították őt. A haza felé vezető úton végig Baekhyunról beszéltek és arról, hogy mit szokott csinálni a központban.

Yifan elmondta neki, hogy mindig kora reggel érkezik, megáll a könyvtárban és elmerül a zenetörténeti könyvekben. Az álma az volt, hogy bejusson a konzervatóriumba a zongora miatt. Ő nagyon különbözött a többi embertől, de egy kis idő után megtudott nyílni másoknak. Ő nagyon kedves tud lenni, ha a pártbeszéd résztvevője egy kissé jó volt hozzá. A hang probléma ellenére ő egy tökéletesen normális srác, ahogy a többi. Talán szeret egyedül lenni, de ez természetes neki. Chanyeol elköszönt Yifantól a küszöbön, behelyezte a kulcsot a zárba, majd belépett. Ő egyedül élt egy műteremlakásban tíz percre a parktól, harmincra az egyetemtől. Felkapcsolta a villanyt, megvilágítva az egyszerű nappalit és megállt a bejáratban a hátizsákjával. A lakás csendje beborította őt egy pár napja eddig a pillanatig.

Megközelítette a rádiót, bekapcsolta és áthangolta a pop csatornára. Az üres szobák bizonytalanul csengtek a friss hangoktól és harsány ütemektől, csakúgy mint az utolsó slágerlisták. Chanyeol elindult a fürdő felé, szétszórva a piszkos ruháit a hall körül. Ez egy szokása volt kiskora óta, zuhanyzás után könyörtelenül bedobálta őket a szennyesbe. Még a forró zuhany alatt sem tudta abbahagyni a gondolkodást a fiúról, és ahogyan ő bámult rá. Ha csak a „problémájáról” tudna, akkor másképpen reagált volna? Nem tudott megfelelően válaszolni magának. Zuhanyzás után eldöntötte, hogy főz valamit, hogy ’átverje’ az időt és önmagát is. Megközelítette a hűtőt, csak egy bokszert viselt és nedves haját egy törölközővel dörzsölte. Miután megtömte a bendőjét, felismerte, hogy alapvető dolgok hiányoznak.

Nos, Yeollie, tényleg azt gondolom, hogy el kellene menned a boltba, fejezte ki figyelmeztetését. Felvett egy pólót, egy nagyobb nadrágot és kiment az ajtón.

◊

- Hol a világban van a paradicsomszósz? - kérdezte magától hangosan, már tíz perce az előtte lévő polcot bámulta. Talált mindenféle levest, rizottót és minestronet**, de paradicsomszószt nem. Öt percet állt ott és próbált gondolkozni. Két polccal odébb mosóporok voltak. Mögötte fagyasztott ételek. Talán közel van a kenyér… Amikor ő arra felé tartott, két ismeretlen ujj kedvesen megrángatta a pólóját, hogy forduljon meg. Nem tudta, hogy miért döbbent meg, azért mert valaki hallotta magában beszélni vagy, azért mert ez a fiatal az a Byun Baekhyun. A fiú a parkból. Csukott szájjal mosolygott, majd átnyújtott egy üveg paradicsomszószt. Chanyeol elvette és nevetett.

- Te… hallottál engem? - kérdezte kíváncsian. Élénken bólintott, majd csendben felnevetett. Mielőtt eltakarta volna a száját, a barnát lenyűgözte az emlékében a rózsaszínes ajkak, melyek önként felemelkedtek abban a szürreálisan gyönyörű pillanatban. És ő elvarázsolt maradt emiatt. Mikor ő nevetett az arca felragyogott. A furcsa félénkség eltűnt a szemeiből, a helység nyíltabb lett, mintha azelőtt nem is lett volna jeges hangulat ott. Minden vonása eleven volt, kombinálva a leggyönyörűbb látványossággal a világon. Abban a pillanatban Park Chanyeol azt mondta volna, hogy igen, Byun Baekhyun helyes. Nem hisz a szerelem első látásban, mert ez egy csajos dolog. De, ha hinne, akkor biztosan szerelembe esett volna abba a mosolyba. Talán azért, mert olyan ritkán gyönyörű volt, akárcsak az Edelweiss hegy peremén lenni. Vagy mint a beton repedéséből kibújó rózsa.

- Hol… Hol volt ez? - megint csak kérdezni tudott, ürügyeket keresett, hogy ne menjen el. Baekhyun egy közeli polcra mutatott, ahol sok paradicsomszósz volt. A kosár ott volt, otthagyva a neonfény alatt. Chanyeol arra következtetett, hogy az az övé. Csak ezután vette észre, hogy a fiú hosszú ujjú pulcsit viselt, amely majdnem eltakarta az összes kicsi zongorista ujjait. Ő még fiatalabbnak és segítőkészebbnek tűnt, inspirálva gyengédségből. Nehéz volt elhinni, hogy egy olyan srác, mint ő egyedül vásárol be.

- Egyedül vagy?

Bólintott. Chanyeol sóhajtott.

- Közel laksz, nem igaz? - kérdezte. A fiú felemelte a szemöldökét és újra bólintott, nem túl nagy meggyőződéssel.

- Oké. Segítek bevásárolni - mondta eltökélten. Baekhyun tágra nyitotta a szemeit és elutasítóan rázni kezdte a fejét.

- Figyelj, látod mennyi mindent vettél? Tini vagy, sosem fogod tudni megcsinálni - kommentálta mosolyogva. A vörösesszőke ránézett, majd kezeit a nyakára vezetve, ezzel azt mondva „Megtudom csinálni egyedül is”.

- Már mindegy, eldöntöttem és semmi sem tudja megváltoztatni a döntésemet - mondta, miközben Baekhyun szemeibe nézett. A fiú hosszan viszonozta a pillantást, majd sóhajtott. Az ujjait kezdte mozgatni különös módon, de eszébe jutatta magát, hogy Chanyeol nem tudja megérteni. Mélyen meghajolt. Ez az egyetlen módja annak, hogy azt mondja „köszönöm” jelbeszéd nélkül. A vásárlás végén fizettek, majd távoztak. Chanyeolnak igaza volt Baekhyun szatyraival kapcsolatban; nagyon nehezek voltak. Cseréltek és a vörösesszőke vitt kettő üveg étolajt és a paradicsomszószt, amit a barna vett magának.

- Yifan mesélt nekem rólad. Ismered őt, nem igaz? - kérdezte, elütve az időt, amíg sétáltak a fiú házához. Bólintott, majd gyengéden elmosolyodott, jellelt mutatta, hogy Yifan a barátja, aki mindig ott van a speciális központban. Chanyeol elkezdte értelmezni a válaszát a pillantásával, és hogy hogyan emelte fel az ajkait. Ez a srác igazán kommunikatív, még ha nem is tud beszélni.

- Azt mondta a neved Byun Baekhyun - folytatta. Szerzett egy felfelé mutató hüvelykujjat. A szőke csinált egy mozdulatot fejével a másik fiú felé.

- Én?... Mi a nevem?                                   

Egyetértő mosoly.

- Park Chanyeol.

Mikor elérték a célállomást, Yeol észrevette, hogy nem lehet két tömbnyire a saját házától. És erre soha sem figyelt fel. Lerakta a szatyrokat az ajtó előtt, majd hangosan nyújtózkodott. Baekhyun visszaadta neki, amit vett és megkérte rá, hogy várjon. Elővette a telefonját és gépelni kezdett nagyon gyorsan a billentyűzeten pár percig. Chanyeol nem értette, hogy mért nem fordítja a kijelzőt felé. Egy sms féle volt.

„Köszönöm, hogy segítettél a szatyrokat cipelni idáig, jövök neked eggyel. Sokat beszélsz, de kedves vagy. És sokkal jobb csatár vagy, mint Yifan.. De ezt ne mond el neki, különben évekig nem fog velem beszélni.”

Olvasás után Chanyeol hangosan felröhögött, a másik csak kuncogott rajta. Rámutatott a telefonra, majd a sajátjára.

- Telefonom… Kell a számom? - kérdezte Yeol és Baekhyun bólogatott. A barna odaadta neki és barátja is kezébe nyomta a Samsung-ját.

- Írd be a tiédet.

Mikor visszaadta, Chanyeol elmentette „Bacon” néven. Mikor meglátta, két ujjával közelített és magára mutatott. „Ez rövidebb, mint az igazi nevem.”

◊

Másnap reggel Yifan hirtelen ébredt fel. Az otthoni telefon kitartóan csörgött. Az egyik kezét a kagylóra ejtette és óriási erőfeszítéssel emelte fel, majd rakta a füléhez, miközben a szemei még mindig csukva voltak.

- Hello…? - mondta rekedtes, álmos hangon.

- Yifan, tanítsd meg a jelbeszédet - válaszolt életerős és élettel teli hangon az, akit a szőke nagyon jól ismert.

- Chanyeol, még csak… - felkelt az ágyról és próbált nem elesni, míg az ébresztőjét kereste az ágy melletti asztalon. - Még csak reggel fél hét van. Mit akarsz az életemtől?

- Az egész estét azzal töltöttem, hogy KakaoTalk***-on beszéltem Byun Baekhyunnal. Meg akarom tanulni a jelbeszédet - ismételte meg makacsul.

- Figyelj. Most lerakom, menj aludni, én is megyek és erről beszélünk majd délután. Szia - lerakta a telefont és arcát a párnába nyomta. Pár pillanat múlva a készülék újra csörgött. Yifan csodálkozni kezdett, hogy mit is gondol évek óta, mikor találkozott Chanyeollal. Az élete nem lehetne unalmas, vagy monoton még ha akarná akkor sem. Talán akkor tudna háromig aludni nyugodtan. Inkább ki kéne rakni a telefont a szobájából. Vagy le kéne cserélnie a számát és nem elmondani Chanyeolnak.

- Megértettem, fehérrépa fej. És most hagyd, hogy nyugodtan felkeljek vagy keményem megverlek, mielőtt Jongin tenné.

- Ha lehetne elmennék Spanyolországba és elvennélek, Yifan.

- Inkább ne.

◊

Néhány hónapnyi tanulással később Chanyeol majdnem olyan jó volt, mint a mestere. Nem szeretett tanulni, hacsak nem hangszerről van szó. De ő rendkívülien kitartó és tudatos volt, minden nap gyakorolt Yifannal, sőt még könyveket is olvasott és dokumentum filmeket is nézett ezzel kapcsolatban. Tényleg keményen tanulta a jelbeszédet és használta is. Soha sem mondta ezt Baekhyunnak. Amikor találkoznak a parkban, akkor úgy kommunikálnak, mint a szupermarketben. Legtöbbet chateltek, minden nap és akár több órán át. Egyik délután, mikor végeztek a jelbeszédes beszélgetéssel Yifan kérdezett tőle valamit, ami égett a nyelve tetején egy ideig.

- Yeol? - szólította őt, mialatt almát hámozott a mosogató felett, barátja pedig forró teát kortyolgatott a konyhaasztalnál.

- Igen?

- Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy megtanuld ezt a nyelvet? …Úgy értem te e nélkül is jól tudsz kommunikálni Baekhyunnal - Yifan látta, hogy Chanyeol mosolyog, ami egy ideje nem történt meg. Lágy és meleg mosoly volt, amely gyakran a lányok arcára is mosolyt festett fel. Amikor valaki kimondta a nevét, akkor ők a szívüket is odaadták.

- Meg akarok kérdezni tőle valami fontosat. Nem úgy akarom csinálni, hogy sms-ezünk vagy, hogy találgatnom kell, hogy mit is akar mondani. Szükségem van arra, hogy beszéljek vele. Hogy rendesen beszéljek vele.>

◊

„Találkozzunk a Kang étterem előtt öt órakor. Valamit megszeretnék mutatni neked.”

Ez volt az az üzenet, amit Chanyeol küldött Baekhyunnak órákkal ezelőtt. Ő már az étterem közelében várakozott, az arca félig el volt takarva egy hatalmas sál miatt, kezeit a vastag kabátzsebébe dugta. Azt figyelte, ahogyan a gyalogosok sétáltak előtte a járdán, miközben próbált felismerni egy arcot az ezer közül. De ez nem történt meg. Mert érezte, hogy két ujj finoman magához húzza. Akkor már nem voltak idegenek egymás számára. Látta, hogy Baekhyun mosolyog, üde haja keretezi arcát, a gyönyörű rózsaszínes ajkak felfelé görbültek, kifejező szemei most nem voltak kihúzva szemceruzával. A barnának sikerült meggyőznie a másikat, hogy jelenlétében ne viseljen sminket. Így sokkal vonzóbbnak találta.

- Nézd! - mondta lelkesen és a kezeivel kezdte mutogatni a szavakat. Egyszerű és gyors módon, amit legjobb barátjával gyakorolt.

„Megtanultam a jelbeszédet. Hónapokon keresztül minden nap tanultam Yifannal. Most már tudunk együtt beszélgetni.”

Baekhyun a kezeit a szája elé rakta, nagyra nyitotta szemeit a sokk miatt.

„Miért bajlódtál ennyit miattam? Nagyon köszönöm, ez csodaszép. Soha senki nem aggódott miattam mostanáig. De nem értem ezt.”

Chanyeol sóhajtott, majd kedvesen elmosolyodott.

„Van valami fontos, amit meg kell kérdeznem tőled. Nincs más lehetőségem elmondani, csak így.”

„… Mi az?”

A barna mély levegőt vett. Erre a pillanatra gyakorolt két hete. Mindent jól átrágott. Tükörbe beszélt. Biztos volt benne, hogy megtudja csinálni. Baekhyunra nézett, aki komoran bámult rá.

„Meg… Megosztanád velem az életed?”

Csend következett, Chanyeol észrevette, hogy a fejében sokkal jobban hangzott ez. Megbánta, hogy kimondta.

„Úgy értem.. Oh, ember, tudtam, hogy leégek. Nem vagyok jó ebben..”

Baekhyun a kezét rátette Chanyeoléra, hogy fogja be. Ezután csak mosolygott. Közelebb ment a fiúhoz, lábujjhegyre emelkedett és egy gyengéd csókot nyomott a barna szájára.

Chanyeol azt gondolta, hogy ennél jobb választ nem is kaphatott volna. Közben havazni kezdett. De nem érdekelte őket.

Megjegyzés:

*Dalrészlet ebből a számból származik; katt. Saját fordítás!

**Minestrone egy olasz leves féle.

***KakaoTalk olyan, mint nálunk a Viber.

1 - A csend hangja: Hallgatás

Hallod a csendet?
Látod a sötétet?
Helyre tudod hozni a töröttet?
Érzed.. Érzed a szívem?*

Park Chanyeol szeretett focizni. Milyen egyszerű mozdulat a futásból, ami mögött egy bőrből varrott kerek tárgy van, és azt lábával megrúgva tudna adni neki egy különleges érzést a szabadságból… Ő egyszerűen nem tudta ezt. Amikor pontot szerzett, ő érezte azt az elégedettséget, amit egy zenekar karmestere érez, mikor vége van a zenei bemutatónak. A lábai voltak a kezek, a lábfeje volt a pálca, és feltételezem, hogy a labdának volt a legtöbb szerepe a bőséges bandában. Amely teremt magának egy harmonikus, fokozódó erősödést, egyre nagyobb a mélység, ahogyan a labda falja a talajt és a levegőt. Törekvés arra, hogy a tetőponton elérjük a hálót, hogy aztán gyengéden el legyünk kapva a pulóverek által.

                                       

Park Chanyeol szeretett gondolkodni ezen, ő egy eléggé alternatív személy volt. És ő eléggé jó csatárként. Bár ő koreai volt, de kiállt a kedvességével, erőteljes alkatával és a lenyűgöző magasságával. Ennek ellenére megkapta az összes hülye közhelyt, hogy az ázsiaiak alacsonyak és vékonyak. Park Chanyeolnak két nagy sötét szeme van, gyakran nyitotta nagyra őket, hogy szemlélje a világot vagy gyengéden összeszűkíti őket, hogy megmutassa ragyogó mosolyát. Amikor ajkai kinyílnak, felfedi két fogsorát, melyen egyenes fehér fogak vannak, arca félhold formájú lesz, amitől még helyesebbnek tűnik. Majdnem olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek.

Neki vannak szép, arányos tulajdonságai és hamvas bőre, csakúgy mintha egy festő formálta volna az ecseteivel; színek és a szerelem érzése. Nem olyan rég a haja hosszú és szőke volt, alkalmilag göndör is volt. De most a haja rövid és sötét volt, akár az ébenfekete. Néha szerette váltogatni a hajkoronáját.

Az összes nyári délutánon Park Chanyeol a barátaival ment focizni a parkba. Ez a szokás utoljára még Szeptember egyik napján meg volt tartva, a Nap vöröses-arany árnyalatban pompázott, hogy az őszt bevezesse.

Ő ásított a bejárati kapuban, mely hatalmas része volt a természetnek, szagolta a fű foszlányát és mélyen belélegezte, ahogyan szokta. A kikövezett járdán sétált, amely egyben kerékpárút is. A gyerekek nevettek a bajvíváson, a kicsik a nagyokról beszéltek és a felnőttek a padon tompán figyelték őt. Mint egy édes háttérzene, mikor valaki fest. Szóval Parck Chanyeol fociruhában van és egy nagy hátizsák lóg a vállán, közeledik a barátaihoz, akik a nyitott területen vannak, amit futball táborhelynek használnak.

- Yeollie! - kiáltja a kedves barátja húsos ajkaival és nagy csokoládé szemeivel. Ő alacsonyabb a többieknél és alkata is soványabb, és udvariasabb mozdulatai vannak. Chanyeol rá mosolygott és integetni kezdett neki.

- Szia, Kyungsoo -  mondta és odaért a csapathoz. Ledobta a hátizsákját a fa gyökeréhez, ami puffant egyet. Ernyedten beállt és hallgatta a barátai beszélgetését.

- Srácok, hol van Minseok?

- Uhm.. ő… elfoglalt volt.

- Mi?! Ezt nem tudom elhinni!

Chanyeol meresztette a szemeit. Lehetséges az, hogy a barátja jobban szeret más valamit, mint a focit? Ennek sokkal fontosabbnak kéne lennie. Chanyeol keresztbe tett lábbal leült a földre, az állát a kezébe fektette és a könyökét a térdére rakta. Szemeit tágra nyitotta megint, melyek az érdeklődés egyértelmű jelei voltak.

- Puah - kommentálta az egyik barátja, aki vizet ivott egy műanyag üvegből. Ő rendkívülien sármos és helyes könnyed szőke hajjal és jól kidolgozott testtel. Kissé eltakarta szerény tekintetét, egy kis megélénkült mosoly volt modell kinézetű ajkain.

- Te tényleg hiszel abban, hogy jobban kedvel minket a barátjánál? - tette hozzá, felcsavarta a kupakot, majd és közel dobta a táskájához.

- Jongin, szólnia kellett volna - válaszolt Kyungsoo, aki gyorsan megváltoztatta a kinyilvánulását, amit nem rég a barátjának mondott. Furcsa lila árnyék foltozta be orcáit, amik egyébként fehérek és opálok lennének.

- Szólt is. Yixing tudta.

- Ez rendben van, fiúk. Köszi a pletykát. Kezdhetnénk a játékot vagy invitáljalak el titeket egy ott alvós partiba? - kérdezte Chanyeol, majd felállt és leporolta magát pár kézcsapással. Mindenki felnevetett és barátságosan elhúzták. Elhelyezkedtek, hogy elkezdhessék a hosszan a várt meccset.

Mikor a hangulat nyomasztóbb lett, Chanyeol mondott pár viccet, hogy feloldja a levegőben lévő feszültséget. Természetes tehetsége van ehhez is. Kezdett ellazulni és kezdte azt érezni, hogy él, mikor a játék üteme fokozódott. Csakúgy, mint egy zenekar dallama.

- Chanyeol, itt vagyok! - kiáltott fel Joonmyun, felhívva magára a figyelmet. Ő egy kivételes partner volt; jó gyorsaság, nagy dinamikai játékos. Egyben ő volt a legidősebb közülük Yifannal és Luhannal együtt, akik a másik csapatban voltak. Abban a pillanatban Kyungsoo próbálta eltakarni őt, de Chanyeol valahogyan eldobta. Szomorú, hogy egy kicsit elszúrta a röppályát, érintette Joonmyun lábát és kiment a pályáról a labda. Jongin vágott neki egy hatalmas facepalmot** és lassan rázta a fejét.

- Közel volt - kiáltott, sajnálta a közelgő gólt, ami majdnem sikerült. Yifan megveregette a vállát, miközben próbált nem felröhögni. Ő még mindig ellenfél volt.

- Ne aggódj. Megyek én - mondta Chanyeol és elindult a kerek tárgyért a Szeptember délutáni napsütésben. Megtalálta a pad lábánál. Közelebb ment volna, hogy fogja a kezével, ha nem ült volna ott senki. Megállt ott, pár méterrel távolabb.

Csöndesen, keresztbe tett lábbakkal ült a fából készült hajlított tengelyeken egy fiú. Lehajtott fejjel olvasott egy könyvet a narancs színű alkonyatban. Egy egyszerű, nagy pamut pólót és nagyon testhez simuló farmert viselt. Semmi érdekesség, őszintén. A haja édes barack árnyalattal nyelte el a napsugarait, növelve a rézvörös hatást.

Az a fiú minden nap eljött a parkba. Leült és csak olvasott, míg a meccsnek vége nem lett. Azután behajtott a lap sarkát, amit éppen olvasott, majd becsukta a könyvet, felállt és elment. Chanyeol végtelenül kíváncsi volt rá. Néha szeretett volna beszélni vele. Megköszörülte a torkát, hogy kapjon egy kis figyelmet. De a fiú nem kapta fel a fejét. Körmét kezdte rágni, mivel kényelmetlenül érezte magát. Tenyerét a homlokára tette, hogy letörölje az izzadtságot, ami a meccs alatt ráragadt.

- Uhm, elnézést - artikulált egy kis lélegzettel együtt az előző futás miatt. Csak ezután emelte fel a fiú a fejét.

Chanyeol nem mondaná rá, hogy helyes-e vagy nem. Világos haja keretbe fogta ovális alakú arcát, sima bőrét és márványos sápadtságát. Vékony és rózsaszínes ajka egy semmitmondó vonalban volt. A szemei tökéletes mandula formájúak voltak, amelyek fekete szemceruzával ki voltak húzva, talán azért, hogy még jobban kiemelje őket. Nem nyitotta ki a száját, csak Chanyeolra nézett a padról könyvvel az ölében, lábai még mindig keresztbe voltak rakva.

- Vissza tudnád… vissza tudnád adni a labdát? - kérdezte, aki a fiú előtt volt és a gömbölyű dologra mutatott, ami közel volt a fából készült tengelyekhez. A fiú bólintott és felemelte a kezét. Kicsi kéz vékony, elegáns ujjakkal és szép körmökkel. Chanyeol elképzelte azt a tenyeret ellene. Valószínűleg az ujjai legyőznék az övéit néhány centin belül. A srác a padon felemelte a labdát és Chanyeol dobta, aki azonnal elkapta. Semmi mosoly, semmi szó. Ő titokzatosan felpillantott még egyszer, majd bólintott és visszatért szeretett könyvéhez.

- Kö… köszönöm? - suttogta Chanyeol, majd összezavarva elfordult. Vajon ez a fiú mindig ilyen durva szándékú vagy ő csak ilyen bátortalan az idegenekkel? A focista visszament a barátaihoz kissé elgondolkodva. A meccs folytatódott. Nehéz eset, volt valami rossz a mozdulataiban. Lassú és szórakozott volt. Még azt sem tudta, hogy hova passzolta le a labdát. Törött hangszer volt egy szimfóniában. A vonóhúzás megtört, a hegedű húrjai egyenetlenek voltak, egyesével rázta őket.

A játék végén Chanyeol megitta vize felét. A többit a fejére öntötte, mely csuromvíz és izzadt volt.

- Yeoll - hallotta, hogy valaki szólítja. Amikor megfordult, Yifan odaadta neki a hátizsákját kérdő tekintettel az arcán. Megköszönte neki, majd felrakta a vállára a zsákot.

- Ma együtt megyünk haza vagy nem? - javasolta a szőke kezét a barátja vállára téve. Chanyeol biccentett, beletúrt nedves hajába, majd hátratűrte. Elköszöntek a barátaiktól és elindultak a kijárat felé. Ők az olvasó fiú előtt is elmentek, aki nem emelte fel a fejét. Hacsak találkozott volna a tekintetük.

- Elmondanád, hogy mi van? - kérdezte Yifan, mikor kiértek a parkból. Barátja vállat vont és bizonytalanul megrázta a fejét.

- Semmi.

- Rendben. Akkor én nem tudok rajzolni.

- Yifan, ez igaz. A rajzolás nem neked való - válaszolta Chanyeol egy fullasztó nevetés közben. Barátja oldalba lökte, majd a fiú elpirult és érezte, hogy megsértették a büszkeségét, nem is foglalkozott, hogy a társa hisztizik a fájdalma miatt.

- Ne merészeld! Az te vagy, egy köteg mugli, aki nem érti meg a művészetemet! - védte meg önmagát, kezeit zsebre dugta.

Yifan is az erős kinézetű, magas ázsiaiakhoz tartozott. Hihetetlen szép tulajdonságai is voltak. Erősek voltak, de egyben finomak is. Tökéletesen zselézett szőke haja segítette ki a menő csávó imidzsét. És az úriember modora tökélyesítette őt. Ő volt Chanyeol legjobb barátja. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, mióta a szőke Kínából Koreába költözött.

Először angolul beszéltek, mivel Yifan félig kanadai is. Az első lépés az volt, hogy megtanulja a helyi beszédet. Későbbiekben tapasztalatokat is megosztottak egymással, majd egyre jobban egymás életébe olvadtak. Szóval ő megmutatta a barátjának a különös empátiáját. Észrevette, ha nincs vele minden rendben, csak rá kellett néznie. Mint ezen a délutánon.

- Komolyan mondom, Yeol. Valami nem okés - magyarázta és belenézett a szemeibe. A fiú a járdát kezdte bámulni, majd feladta.

- Az… az a fiú - mondta ki. Yifan felhúzta a szemöldökét.

- Az, aki a padon ült, akinek odadobtad a labdát?

Chanyeol bólintott.

- Én… megbántva érzem magam. Úgy értem, hogy néztem egész nyáron ahogyan ült és olvasott. Majdnem ismerem őt. Szerettem volna beszélgetni vele. Talán megkérni, hogy játsszon velünk is - köpte ki hirtelen. Yifan csendesen hallgatta.

- De amikor odamentem ő csak nézett rám. Igen, ő csak bámult. Mint egy ijedt kiscica, ahogy nézi az idegen ujját, mikor meg akarja simogatni. Nem mondott semmit, egy szót sem. Semmi „köszi”, „bocsi” vagy „itt a labda”. Semmi, csak csend - lehelte Chanyeol, miközben egy kavicsot rugdosott.

- Csaknem figyelmen kívül hagyott. Úgy nézek ki, mint akit lehetne ignorálni? Ha? - kérdezte, megragadta a barátja kezét és saját magára mutatott. Yifan a kezét a hajába dugta, kényelmetlenül érezte magát. Eltakarta a száját a kezeivel, hogy időt tudjon nyerni.

- Chanyeol, hallgass rám… - kezdett bele, próbálta megállítani a kiakadt barátja szóáradatát.

- Oh, igen, gyerünk! Mondd el a belátásodat a sztoriról, amiben minket nem fogad el mindenki és bla bla bla..

- Ez egy indoklás, mivel az a fiú soha nem beszélt hozzád.

- Persze, hogy nem. Utál engem.

- Nem.

- Akkor azt gondolja, hogy ronda vagyok.

- Nem.

- Túl magas…

- Chanyeol, engedj beszélni! - ordította Yifan, majd megrázta a fejét csukott szemekkel.

- Ő… néma.

Megjegyzés:

*Dalrészlet ebből a számból származik; katt. Saját fordítás!

**Facepalm: egy kifejezés, nincs rendes fordítása. Akkor mondják ezt, mikor például valaki elszúr valamit és ilyenkor az ember az arcát a tenyerébe temeti.

Előszó - A csend hangja

Néha a csend többet jelenthet a szavaknál, de nem mindenki tudja. Próbáltam megérteni ezt és dolgozni ezen az új leendő életen. A beszéd fontos tevékenység számunkra. Furcsa dolog ez, mivel tulajdonképpen nem mindenki tud közülünk beszélni. Szóval ők hogyan kommunikálnak? Ők a kezüket és testüket használják a beszédhez. Leírni, hogy mit gondolnak és mit éreznek, ez nem igazán közvetlen és néha egészen bonyolult. Ők egy különleges nyelvet használnak, ami jelekből áll össze. Ez nem olyan könnyű, megfogod látni ebben a fanfiction-ben.

Mikor írtam ezt a történetet – már majdnem vége volt a nyárnak – nem tudtam, hogy vajon tudom-e irányítani a főtéma ábrázolását, ahogy kéne. És én olaszul írtam, ez az első nyelvem, szóval az különbözik attól, amit olvasni fogtok. Lefordítottam a saját történeteimet, melyeik ki lettek rakva más oldalakon más nyelveken. Elnézést kérek a hibáimért, próbáltam a legjobban lefordítani, ahogyan csak tudom.

Szétválasztottam a történetet két fejezetre, és nagyon ragaszkodtam ehhez, mert ez az egyik kedvenc Baekyeol/Chanbaek történetem. Tudom, hogy a téma nem igazán könnyen nyújt valamit, de meg kellett írnom. Ez nem egy angst, de nem is boldog. Ez csak egy sztori, megengedem, hogy önmagában beszéljen.

Csak ez.          

Bemutatás - A csend hangja

Történet angol címe: The sound of silence
Történet magyar címe: A csend hangja
Történet eredeti írója: Paeonia
Eredeti történet: katt

Főszereplők:

Park ChanYeol 



Byun BaekHyun

Wu YiFan

Baekhyun csak a kezével tud kommunikálni, de csak Yifan tudja ezt. Chanyeol mindig csodálkozik, hogy a tinédzser fiú ül a padon a parkban, egy könyvvel a lábán. Amikor a szavak nem tudnak beszélni, a csend ordít.

Bevezető

Sziasztok!

Ezen a blogomon angol fanfiction fordításait fogjátok megtalálni. 

Mindenkinek ajánlom (legfőképp azoknak, akinek jól megy az angol), hogy olvassák az eredeti nyelven, mert teljesen más élmény.

Én próbáltam magyarosan fogalmazni, úgyhogy néha eltér a valódi szövegtől.

Remélem jól fogod magad érezni itt! :)

xoxo